#2.Fedd fel a titkod...

Minden ember szíve rejt egy titkot. Lehet az nagy vagy apró. Az a baj hogy titkot űzni olyan, mint ha egy késsel játszanék. Ha megosztom, valakivel könnyen megsértheti magát, de ha magamba tartom, könnyedén belém szúródhat. Talán néha könnyebb áldozatokat hozni. De ezt nehéz elmondani egy olyan embernek, akit 5 perce, hogy ismersz. Egy idegennel. Mindeközben arra is gondolnom kell, hogy lehet ő lesz az utolsó olyan személy az életemben, akivel bármit megoszthatok. Mint mondtam a betegségem kialakulása után az összes fontos embert elveszítettem. Az ember azt hinné, hogy a barátaimban bízhat a legjobban. Tévedtem. Amikor

én kellettem mindig ott voltam nekik. Segítettem szerelmi ügyben, ha kellett korrepetáltam pedig volt jobb dolgom is. És ők akkor hagytak el mikor a legnagyobb szükségem volt rájuk. Én mindig mindenkit meghallgattam, de engem soha senki se hallgatott végig. Fontosabb volt bármi más, mint az én problémám. Csak azt nem tudom mivel érdemeltem ki ezt az egészet. Mindenkihez kedves voltam mindig, soha nem mondtam nemet nem voltam flegma se köcsög. És ez fáj. Talán jobban, mint a tudat, hogy meghalok.

    -         Brad? – fordultam felé.

    -         Igen. – nézett rám ijedten.

-           Tudom, hogy most bolondnak találsz és soha nem hittem volna, hogy valaha is megmutatom ezt valakinek, aki nem családtag, de úgy érzem, te leszel az első és az utolsó személy az életemben, akiben megbízhatok. – mondtam ki egy levegőre. – Tudom furcsa így 5 perc után, de nem várhatok. Sajnos az utolsó percekben vagy órákban lehetek bármelyik nap és még sok minden van, amit valóra szeretnék váltani.

-         Ez most nem teljesen értem. Irina kérlek, ne beszélj ilyen rejtelmesen.

-         Megígéred, hogy nem ijedsz meg?

-         Ígérem. – jött közelebb hozzám. Vettem egy mély levegőt és leszedtem magamról a sálat. Kicsit jobban megigazítottam a felsőmet, hogy jobban lássa a nyílásokat a vállamon. Túl sok mindent zúdítottam rá, de muszáj. Bízni akarok benne.  A teste megfeszült és mereven nézte a sebeket. Pár percig némán ültünk a padon és csak a szél süvítését, és a madarak édes csicsergését hallottuk.  A félelem még mindig bennem lapult. Mi van, ha megijed? Mi van, ha hülyének néz és elmenekül? Akkor sajnos fel kell adnom az álmaimat és vágyakkal kell meghalnom.

-         Félsz? – kérdeztem halkan szinte suttogva.

-         Szabad? – kérdezte. Nem is vette figyelembe az én kérdésemet. Furán ránéztem majd bólintottam. Lassan kezét a vállamhoz emelte majd puhán végig húzta sebeimen ujjait. Kicsit felszisszentem, mert szokatlan volt az érintése. – Ugye ezeket nem te csináltad? – kérdezte aggódva.

-         Bárcsak. – motyogtam. – Beteg vagyok.

-         Tessék?

-         Daganatos beteg.

-         Sajnálom.

-         Nem kell.

-         De miért sebes a vállad?

-         A kezelések miatt nagyon lefogytam és a bőröm elkezdett szakadni. Itt döntöttem el, hogy abba hagyom végleg. Több évig a fehér szobák és pirulák rabságában éltem. Most végre szabad lehetek. Úgy érzem magam, mint egy fiatal madárka ki fészkéből kimenekült a szabadba. Most hülyének nézel igaz?

-         Egy kicsit. – kacsintott. – Amúgy tényleg nagyon sajnálom.

-         Miért sajnálsz? Nem vagyok szegény se értelmetlen. Csupán beteg. Ebben semmi szégyen nincs.

-         Akkor nem sajnállak.

-         Nos, ezt még nem mondta senki nekem. De örülök, hogy visszaszívtad.

-         Fáj?

-         Mi?

-         Hát a betegség.

-         Ez inkább lelki fájdalommal jár, de például a vállaim nagyon fájtak mikor repedtek. Meg, ugye éreztem a csontjaimat. Na, az se volt valami kellemes. De most, hogy mindent abbahagytam inkább belül fáj. Na, jó ez butaság volt, mert a betegség is belül fáj. Neki ugorjak még egyszer? – kérdeztem zavarodottan, mert már én se igazán értettem miről beszélek.

-         Nem kell, értem én. Furán és kacifántosan fogalmazol.

-         Katicásan?

-         Mondom kacifántosan. – nevetett.

-         Szeretem, ha egy ember nevet. Nem akarsz nevetni még csak nekem?

-         Aranyos vagy. – mosolygott tovább. Szeretem látni az embereken, hogy boldogok. Olyankor erőt kapok, hogy igen is van miért élni. Még azért a röpke pár napért, hónapért.

-         Köszönöm.

-         És nem hiányoznak a barátaid?

-         Nincsenek barátaim.

-         Az meg, hogy lehet? Mindenkinek van legalább egy barátja.

-         A húgom beleszámít?

-         Nem.

-         Akkor nincs. Nem egy filmben élek ahol minden csodaszép, és az összes ember szeret mindenkit. Engem cserbenhagytak. Ennyi. Jobban szeretek egyedül lenni. Végig tudom gondolni, hogy mit szeretnék még a maradék időben végre hajtani. Számomra ez sokkal fontosabb. Nem megyünk sétálni? – kérdeztem majd vissza akartam tekerni a nyakamra a sálat, de egy kéz megállított.

-         Ne tekerd vissza!

-         Miért? – kérdeztem.

-         Mert ettől vagy különleges.

-         Sebek miatt nem leszek különleges. Ez butaság.

-         Hidd el az vagy. Egy hős! És ezt mindenkinek látnia kell. Ne rejtsd el holmi szövet alá. Ez az életedhez tartozik. Vállald büszkén. Tudom furcsa meg hülyeségnek hangzik, de hidd el ez így van. Harry Potter se mindig takargatja a sebeit.

-         De én nem vagyok Harry Potter. Én Irina vagyok. Nekem nincs varázsseprűm se baglyom se pálcám. Engem érdekel az emberek véleménye. Tudom milyen, ha kibeszélnek, tudom milyen, ha pletyka kering rólam. És nem akarom újra átérezni.

-         De titok se maradhatsz örökre.

-         Pedig azt tervezem. És eddig jól megy.

-         Én nem engedem! – mondta majd kikapta a kezemből a sálat és a kezére kötötte.

-         Kérlek, add vissza. – nyújtózkodtam ugyan is a magasba emelte a kezét és legalább 2 fejjel magasabb volt nálam. – Ugrálni nem fogok, ugye tudod? – ráztam a fejem.

-         Gondoltam. Na, gyere, majd ha bántanak, megvédlek.

-         Így görbülj meg? – mutattam a kisujjamat.

-         Így görbüljek meg. – emelte fel ő is a kisujját. Mosolyogva mellé álltam és elindultunk a parkban. Nem tudom mennyi időt tölthettünk ott, mert mire észbe kaptam minden korom sötét volt és hallani lehetett a tücskök éles ciripelését. Senkivel nem beszélgettem még ilyen komolyan, mint Bradel. Olyan érzésem van, mikor vele vagyok mintha már ezer éve ismernénk egymást pedig nem. Csak egy napja. Felszabadultan beszél érzéseiről és minden apró titkot elmond nekem. Bátor. Ha nem lennék, beteg semmit nem osztanék meg vele. Nem szeretek ismeretlenekkel megosztani eget rengető titkaimat.

-         Versenyzünk? – kérdezte és evvel megszakította a gondolat menetemet.

-         Hogyne? – mosolyogtam.

-         1,2…………..3! – kiabálta és elkezdtünk szaladni. A hajam lobogott és a nyakamat súrolta a kellemes esti levegő. A talpam erősen nekivágódott minden egyes lépésnél a talajnak és a szemem kicsit könnyezni kezdett az erős széltől. De nem érdekelt. Mert csodálatosan éreztem magam. Sajnos a betegségem miatt nem sportolhattam és ez hiányzott az életemből. Amint oda értem a kapunkhoz megálltam és láttam, ahogy Brad elsuhan mellettem. Nevetve néztem utána.

-         Ja, hogy te ott megálltál. – nevetett ő is mikor leesett neki, hogy már nem szaladok vele.

-         Nem mondtad hol a cél. – kuncogtam.

-         Te kis huncut.

-         Mellesleg itt lakom. – mutattam a házra.

-         És tényleg. Sikeresen beégettem magam. – söpört ki egy tincset a szeméből.

-         Semmi baj, szia. – intettem neki és bementem a házba. Talán ő lesz a kulcs a vágyaim zárjához?