14 éves koromig az életem hibátlan volt. Örömmel jártam
iskolába, mindig mosolyogtam, minden egyes meglepetésnek örültem, és barátaim
is voltak. Boldog voltam. De az egyik
nap beteg lettem. Mindenki azt hitte egy ártalmatlan kis influenza, ami pikk
pakk elmúlik, és csak vitamint kell szednem, hogy meggyógyuljak. Dobozszámra
fogyasztottam a különféle pirulákat, de nem múlt el. Furcsa módon fogytam vagy
10 kilót és a csontjaim is fájni kezdtek. Anyukámnak kezdett gyanús lenni az
állapotom ezért elvitt az orvoshoz pont a szülinapom előtt. Egy negyed órás
vizsgálat után a házi orvosom beküldött a helyi kórházba kivizsgálásra. Már
akkor éreztem, hogy nagy a baj. Vizsgálat után bevittek a 209.-es terembe.
Megrémített a
helyzet mivel soha nem voltam kórházba. A várakozás percei
óráknak tűntek és az órák napoknak. Idegesen gyűrögettem a paplant és csak
imádkozni tudtam. A szívem hevesen vert és a végtagjaim még gyengébbek lettek. Anyukám
az ágyam mellett ült és mindent megtett csak, hogy egy picit elterelje a
figyelmemet, de nem sikerült neki. Másnap az orvos meghozta az eredményeket.
Anya kérte, hogy ne mutassa meg, mert nem akarja elrontani a szülinapomat de
már úgy is mindegy volt. Vettem egy mély levegőt és becsukott szemekkel vártam
az információkat. Mint egy kés úgy hasított belém a doktor minden egyes mondata
és mire észbe kaptam az arcom a könnytől volt nedves. Leukémiát
diagnosztizáltak. Anya a szó hallatán zokogni kezdet. Szorosan megfogtam a
kezét és együtt sírtunk tovább. Az orvos szerint most, hogy megvannak, a
leletek el kell kezdeni a kezelést amely, tabletta formájába szedhető és
infúzióban vagy injekcióban adott gyógyszerekből - kemoterápiából - áll. Anya
csak bólintott egyet és megköszönte az orvos segítségét. Remegő kézzel néztem a
másolt lapokat, de semmi értelme nem volt ugyan is a könnytől homályosan
láttam. A düh és a félelem annyira átjárta a testem, hogy legszívesebben
üvöltöttem, és toporzékoltam volna, de sajnos a hiszti nem gyógyír a
problémámra. Életem egyik legrosszabb szülinapját éltem át. Jól mondták a
felnőttek. 15 éves korodban minden megváltozik. Nos, nekem fenekestül felfordult.
A sulit abba kellett hagynom a terápiák miatt ezért magán tanuló lettem. A
hajam hullani kezdett és a táplálkozási szokásaim is megváltoztak. 3 évig
kínlódtam, hogy életben maradjak. A hozzá állásom is más lett a különféle
dolgokhoz és gorombább lettem a szüleimmel. Hogy miért? Erre egyszerű a válasz.
Úgy viselkedtek velem, mint ha már nem lennék. A húgom egyfolytában a szobája
bővítésével jött, apám könyvet akart írni az életemről és anyám úgy beszélt
velem, mint aki holnap már a sír alatt lenne. A 18. szülinapomra viszont úgy
döntöttem abbahagyom a terápiákat. Mindenki ellenezte, de engem nem érdekelt. Csak
párhónapot jósoltak nekem, de nem érdekelt. Élni akartam. Kipróbálni azt, amit
eddig nem tudtam. Az én életem azt csinálok vele, amit akarok. Nem
befolyásolhatnak. Ha én el akarom dobni, akkor, eldobom. Meg állt a föld és én
csak a közepén álltam. A semmi közepén…
Nagyonjoo Hannuci <3 rakd ki az elso reeeszt!:))))
VálaszTörlésÚristen*-* nagyon jó :) követelem a folytatást ;) <3
VálaszTörléshmm. Jónak igérkezik, nem valami vidám sztori lesz, de jo, hogy most nem a 1D szerepel benne, hanem a második legcukorfalatabb csávoka *—* George Shelley, helloo.
VálaszTörlésNos, kiváncsian várom a folytatást. Hajráá.
Ajánlom, hogy ne sirass meg. ;)
A Most jó! ihlette meg a blogodat igaz? :) Egyébként nagyon jó lett! :)
VálaszTörlésÉletem legjobb blogja :$$ imádom Hanna ♥♥
VálaszTörlésNagyon jó lett *-*
VálaszTörlés