#1.Ismeretlen...

„Az élet túl hosszú otthon, de túl rövid ahhoz, hogy az ember otthonra leljen máshol.”

Majdnem mindegyik Hollywoodi film, költözéssel kezdődik. A főszereplő lány/fiú elmeséli milyen nagy teher omlott a vállára és, hogy mindenét elveszítette evvel a költözéssel. Legtöbbször a barátokat és a nagy „ő”-t szokták említeni. De persze ezek után minden úgy fog történni, ahogy azt ő akarja és a vége boldogan fog végződni, ahogy azt már megszokhattuk. Utálom az ilyen filmeket. Megmutatják, mi nem lehetsz, és mit nem kaphatsz meg és a valóságnak egy kis részletét se mutatják be. Hogy miért? Mert az emberek ezeket a

maszlagokat szeretik és mernek nagyokat álmodni. Manapság senki nem megy a moziba megnézni egy drámát vagy olyan jellegű filmet. Pedig sírni nem bűn. Emberi dolog. És néha jól is esik. Igaz, hogy álmodni is nagyon jó, de az nem a valóságot tükrözi, csupán az ember képzeletbeli paradicsomát. Az életem úgy folyt el, mint vízcsepp az autó ablakán. Némán. Mikor úgy döntöttem, hogy abba hagyom a kezeléseket New York-ba költöztünk. Nem kezdtem el az egyetem mivel az orvosok egy évet vagy pár hónapot jósoltak nekem így semmi értelme nem volt neki kezdeni egy 4 éves túrának. A költöztető kocsi csomagtartója dugig volt pakolva dobozokkal. Nekem keményen két dobozom volt. Egyikben a ruháim, cipőim és egyéb cuccok voltak a másikban pedig apró emlékek, plüssállatok. Megfogtam őket és elindultam velük a bejárati ajtó felé. A ház maga kék volt, amit egy kissé kopott fehér kerítés kerített el. A virágok csodaszép színekben pompáztak és maga a látvány gyönyörű volt. Mintha egy mesébe csöppentünk volna.

-         Irina hagyd, majd én hozom a dobozokat. – lépett mellém apa és ki akarta venni a kezemből a csomagjaimat csak, hogy nem engedtem.

-         Beteg vagyok nem mozgássérült. – morogtam majd kikerültem. Mióta kiderült, hogy beteg vagyok, úgy viselkednek velem, mint ha semmire nem lennék képes. Nem vagyok se fogyatékos se mozgássérült egyszerűen csak leukémiás, ami még egyelőre, nem mutatkozott meg a fizikai állapotomon. Tudom, hogy csak aggódnak értem és mindent megtesznek, hogy jól érezzem magam, de nem kell. 3 éven át ápoltak és vigyáztak rám. Most nekem kell talpra állni és élni ameddig el nem visz a betegség.

-         Figyelj, Irina tiéd lehet, a kertre néző szoba mivel hamarosan úgy se leszel. – mondta a húgom kedvesen mikor beléptem a bejárati ajtón. Tudom, hogy kicsi még nem tudja felfogni ezt az egészet de, kezd idegesíteni, hogy mindig a halálomra utaló mondatokkal bombáz. És csodálkoznak, ha kiborulok. Szó nélkül felmentem a lépcsőn és megkerestem a szobámat. Ledobtam a dobozokat az ajtó mellé és leültem az ágyra majd hátradőltem. Ismeretlen tárgyak, illatok, érzés. Minden olyan idegen. Vajon ha nem lennék beteg, akkor is elköltöztünk volna? Valószínűleg. Apukám mindig is be akarta járni a világot, hogy új ismereteket szerezzen a könyveihez és, hogy bővítse a szókincsét. Szerinte nem mindig a könyvekből lehet gyűjteni egyéb érdekes szavakat. És igaza van. Az ember olyan, mint egy könyv. Nem számít, ha a borítója szép színes és díszes, ha a belseje unalmas és szürke. Viszont lehet ez fordítva is! A borítója szürke és egyszerű, de a belseje tele van kalandokkal és izgalmakkal. Ezért is szokták mondani, hogy egy könyvet ne a külsejéről ítélj meg. Nos, ez ugyan úgy vonatkozik az emberekre is. Látszik, hogy hasonlítok apukámra. Ugyan úgy gondolkodunk. Néha félelmetes szokott lenni. Mindenben látjuk a rosszat is és a jót is. Tudjuk, hogy minden okkal történik, és semmi nem történik ok nélkül. Bár ez egy kicsit ijesztően hangzik. Kár, hogy nem feküdhetek itt az utolsó percekig. Mindent átgondolnék, amit eddig tettem, de soha nem akarnám újra átérezni.

-         És hogy szeretnéd berendezni? – hallottam meg egy lágy hangot a hátam mögött. Lassan felkeltem és megfordultam, majd mosolyogva anyukám szemébe néztem. Van egy olyan érzésem, hogy nem a halál fog fájni, hanem az, hogy anyukámnak fájdalmat okozok. Látni fogom riadt arcát és hallani fogom, ahogy reccsen egyet a szíve és lehullik az a darab, ami én voltam. Mindig azt súgta a fülembe kezelések előtt, hogy a szívében őriz és megvéd minden bajtól és, hogy büszke rám. Én is büszke leszek rá!

-         Csak apró emlékekkel. – válaszoltam.

-         Tökéletes. – mosolygott még mindig majd láttam, ahogy az arcán lefolyik egy könnycsepp és távozik. Vettem egy mély levegőt és a dobozokhoz vánszorogtam. Törökülésbe leültem eléjük majd egy jó erős rántással leszedtem a ragasztószalagot. Egyesével vettem ki a képeket, hogy mindegyik kalandot felidézzek. A kedvenc képeim mind a gyerekkoromat idézi fel. Abban az időben nem volt fontos, hogy milyen ruhában jártál vagy, hogy mekkora volt a testtömeged. Ha szomorú voltál mindig akadt egy két kis barát, akik mosolyt csaltak az arcodra és veled együtt indultak a hosszabbnál hosszabb kalandokra. És a legnagyobb problémád az volt, hogy nem tudod bekötni a cipőfűződ vagy bibis lett a térded. Mindegyik képre ragasztottam egy-egy cellux csíkot majd felkeltem a földről és az őszeset felragasztottam az ágyam fölé. Épp azon gondolkodtam, miket firkáljak majd a falra mikor anya kiabált nekem, hogy vendégeink vannak. Kicsit meglepődtem mivel senkit nem ismerünk. Zsebre vágtam a filctollat és lerobogtam a lépcsőn. Kíváncsian kukucskáltam a fal mögül. Egy barna hajú vékony nő ült az asztalunknál mellette pedig egy borzolt hajú látszólag velem egykorú fiú volt.

-         Irina gyere közelebb. – pillantott meg apa boldogan és a kezével elkezdett hadonászni amolyan „gyere ide” kézlendítéssel. Lassan kiléptem a védelmet nyújtó fal mögül és odacsoszogtam hozzájuk.

-         Szia. – köszönt halkan a fiú. Szeme gesztenyebarna volt és minden megmozdulásomat figyelte vele.

-         Örülök a találkozásnak Irina. – nyújtotta a kezét a nő mire én megráztam. – Mrs. Taylor vagyok, de nyugodtan szólíts Lucy-nak. – mosolygott mire én bólintottam.

-         Lehet, hogy illetlenség, de megkérdezhetem, hogy maguk kicsodák? – kérdeztem és közben idegesen ropogtattam az ujjaim.

-         Mi vagyunk a szomszédok. – mosolyodott el a srác. – Brad vagyok. – ráztam vele is kezet.

-         Értem. – mosolyodtam el én is.

-         Szép a mosolyod. – mondta mire az én szavam elállt. Soha senki nem mondta ezt nekem. Éreztem, ahogy a pír elönti az arcomat és a szívem hevesebben kezd verni. Fura egy érzés. Ilyet még nem éreztem soha.

-         Köszönöm. – dadogtam majd egy tincset kezdtem feltekerni az ujjamra.

-         Látom Brad kisfiamnak tetszel. – kacsintott Mrs. Taylor akarom mondani Lucy.

-         Mi lenne, ha megmutatnám neked a látványosságokat? – érdeklődött és úgy viselkedett mintha az anyja előző mondatát nem is hallotta volna. Nem válaszoltam csak bólintottam. Zavartnak érzem magam. Minden olyan hirtelen történik. Begomboltam a kardigánom és megigazítottam a sálamat. Csöndesen haladtunk egymás mellett.

-         Miért dicsérted meg a mosolyomat? – érdeklődtem. Nem hagy nyugodni.

-         Mivel gyönyörű. De ezt miért kérdezed?

-         Mert még soha senki se mondta nekem. – rántottam meg a vállam.

-         De biztos, hogy mondták már csak te nem emlékszel.

-         Hidd el te vagy az első. Amúgy nem is ismersz és már is ilyen szépeket mondasz nekem?

-         Brad vagyok. 18 éves. Egyetem fogok kezdeni jövő szeptembertől. Szeretem a sajtot és mosolyt csalni a lányok arcára. – nevetett. – Most te jössz.

-         Nem maradhatnék titok? – érdeklődtem.

-         Ezt most nem értem.

-         Titok szeretnék maradni. Nem akarok több embernek fájdalmat okozni. Ha te most megismersz és megfogsz, szeretni nagyon fog fájni.

-         Ne butáskodj! Talán újra elköltöztök?

-         Nem.

-         Oké. Akkor majd én magam ismerlek meg. Nem kell mondanod semmit. Majd én kiderítem. – kacsintott. – Szereted a parkokat.

-         Igen.

-         Akkor gyere utánam. – intett. Óriási fákkal körül vett területre kísért engem. Egy embert se láttam. A fű gyönyörű zöld volt és a levegő is friss. A padok nem voltak össze firkálva és nem volt teledobálva különféle hulladékkal. Minden tiszta volt.

-         Ez eszméletlen. – csúszott ki a számon ez az apró szó. Lassan körbe forogtam. Éreztem, ahogy a szellő simogatja az arcom és forog körülöttem a világ. Minden problémát elfelejtettem és csak én voltam.

-         Gyere, ülj le. – zavarta meg gondolat menetemet Brad.

-         Csodaszép ez a park.

-         Ugye? Este sokan szoktak idejárni. Egy pletyka szerint az erdőt megszállta a szerelem szelleme. Ha egy pár kijön, egy órára a parkba megszállja őket a szellem és másnap már egymás karjába fognak fonódni. - mosolyodott el és elrúgott egy kavicsot a tornacipőjével. – Amúgy nincs meleged sálban?

-         Nincs.

-         Akkor te egy angyal lehetsz vagy tündér. Én így megsülök ebben a kutya időben.

-         Hidd el én is szívesebben járnék sál nélkül.

-         Akkor vedd le.

-         Nem tehetem.

-         Miért?

-         Mert alatta van a titkom..