#3.Minden ember ugyan olyan

Az élet tényleg tartogat az emberek számára apró meglepetéseket, és most már kezdek hinni a varázsaltokban, csodákban. A tegnapi nap olyan nagy erőt  és boldogságot adott amit még soha nem éreztem. A szám mosolyra görbül ahogy a fiúra gondolok és ahogy viselkedett az úgymond “halálos titkom” elmondása után. Reggel  a csörgő órám fülsüketítő hangjára ébredtem. Óvatosan megdörzsöltem szemeimet majd a napfényben kezdtem csodálni feketére festett körmeimet. Óvatosan megropogtattam ujjaimat és egy hirtelen mozdulattal felültem. Lehúztam lábaimról a takarót és kimásztam az ágyból. Legszívesebben kipattantam volna de ez azóta nem megy mióta beteg vagyok. Egyszerűen fáj. Kivettem a szekrényemből egy

macskanadrágot ( nem is látszik rajtam, hogy az lenne olyan bő a lábamon ) felvettem egy fekete pólót, a nyakam köré tekertem a sálat, a bakancsomat felrángattam a lábamra és kontyba fogtam a hajam. Nincsenek színes ruháim. Miután megtudtam, hogy beteg lettem az összes ruhámat lecseréltem a halál jellegzetes színeire. Felkaptam a telefonomat az asztalomról és egy kis pénzt majd lerobogtam a konyhába. Édes palacsinta illat csiklandozta az orromat és libabőrös lettem a kellemes melegtől.
- Jó reggelt Irina. Kérsz egy kis palacsintát? - pillantott meg anya.
- Igen de csak egy kicsit. - mutatom az ujjammal majd a szekrényhez sétáltam. - Anya!? Hol vannak a gyógyszerek? - érdeklődöm.
-  Még nem csomagoltam ki őket. Ott van a széken egy nagy doboz benne megtalálod. - motyogta és közben keverte a palacsinta tésztáját. Vettem egy mély levegőt és kibontottam a dobozt. Kivettem belőle a szükséges orvosságot és vissza csuktam a doboz fedelét. Ledobtam az asztalra a pirulákkal teli dobozt majd leültem vele szemben.
- Anya tudnál adni egy kis vizet?
- Miért, nem tudsz járni? Szívem te nem látod, hogy nem érek rá? - kérdezte idegesen és láttam ahogy a verejték csepp formájában csillannak meg a homlokán.
- Látom, de most ültem le és nem tudok olyan gyorsan felpattanni és hát melletted van a hűtő benne a víz. - magyaráztam és közben a dobozt forgattam a kezemben. - Vagy tudod mit inkább nem kell. - felkeltem a székről megfogtam a gyógyszeres dobozt és kimentem a kertbe. Nem tudom miért csináltam ezt, hirtelen fellángolás volt. Úgy éreztem, hogy ki kell mennem a szabadba plusz nem akartam anya idegeire menni. Ott a húgom majd ő elvégzi helyettem is a piszkos munkát. A hideg levegő csípte az arcomat és a szemeim elkezdtek könnyezni. Leültem a kinti hintaágyra és gondolkodás közben az üveget ráztam. Igaz, hogy abba hagytam a kezeléseket de pár gyógyszert még mindig kell szednem. Az orvos szerint ha nem veszem be akkor érezni fogom ahogy egyre romlik az állapotom és az nagyon nagy fájdalmakkal jár. Azt is abba akartam hagyni de anya azt már nem engedte. Nem akarta látni ahogy hullok szét és tűnök el egy szempillantás alatt. “Amíg  az orvosok tudnak olyan segítséget adni amivel életben tudsz maradni ne add fel!” mondogatja nap mint nap. Csak, hogy egyszer a csoda is elmúlik és akkor nem lesz már segítség amivel életben tudok maradni. És addig meg akarom valósítani az álmaimat, vágyaimat. Megint egy őrült ötlet pattant a fejembe. Felkeltem ismét a székről és a kerítéshez siettem. A melltartó pántom alá tettem a gyógyszeres dobozomat, telefonomat és pénzemet majd ugrottam egyet, hogy megnézem nem e esik ki. Kicsit megmozdultak a tárgyak de nem volt vészes. Megfogtam a kerítés tetejét és átmásztam a szomszédba ahol Bradék laknak. Muszáj látnom. Nem bírnám ki, ha nem láthatnám. Lemásztam a borostyánnal teli kerítésről és megfordultam. Gesztenye barna szemei hirtelen megrémítettek és a szívem még hevesebben kezdett dobogni.
- Te meg mit csinálsz?  - érdeklődött és félmosolyra húzta a száját.
- Gondoltam megijesztelek vagy megleplek de amint látom a tervem kudarca fulladt. - sóhajtottam.
- Nem biztos! Vissza megyek a házba te meg csöngess be én meg kinyitom és meglepődöm. Kezdjünk mindent előröl oké?
- Rendben! - egyeztem bele. Brad megfordult és beszaladt a házba majd magára csukta az ajtót. Nagy léptekkel én is követtem. Rá álltam a lábtörlőre ügyeltem hogy a “HELLO” feliratból csak a 2 L betűt takarjam el majd erősen megnyomtam a csengőt. Egy kis drámai szünet után hangokat hallottam majd, valaki kinyitotta nekem az ajtót. Milyen érdekes. Brad volt az!
- Jó reggelt. - köszöntem vidáman és intettem neki egyet.
- Ó Irina micsoda meglepetés! Gyere beljebb. - viselkedett úgy mint, ha tényleg előröl kezdtünk volna mindent amit tényleg előröl is kezdtünk. Uh bonyolult ez így nekem. Átlépve a küszöböt már bent is voltam az előszobában.
- Vegyem le a cipőmet? - érdeklődtem.
- Nem muszáj. Nincs szőnyegünk.
- Miért ha lenne le kéne vennem?
- Hát ha sáros , koszos lenne a cipőd igen.
- Értem. - bólintottam majd követtem a fiút. Bradék háza nem volt nagyon nagy de nem is volt kicsi! Pont jó! A nappali falai tele voltak családi pillanatokkal és csomó festett csendélettel. A vibráló színek elvonták a figyelmemet és muszáj volt közelebb mennem a képekhez. Nem bírtam ki! Olyan gyönyörűek és értékesek voltak számomra.
- Tetszenek? - lépett mellém Brad.
- Nagyon. Vettétek vagy családtag csinálta?
- A dédim festette mielőtt elhunyt. Ez volt a munkája és a hobbija is egyben. Mindig szépet alkotott ha szomorú volt vagy boldog.
- Gyönyörűek. Kár, hogy nem tudom megmondani ezt neki.
- Hidd el hallotta a dicsérő szavaidat.
- Hogyan ha meghalt?
- Tovább él a szívemben, a többiek szívében és a ház szívében.
- A házak nincs is szíve!
- Igen is van. Egy tárgy még is van neki. Ugyan úgy alszik mint az emberek. Akkor kel mikor az ember. Szomorú ha a gazdája is szomorú és tud boldog is lenni.
- Jó sok mese filmen nőttél fel.
- Mai napig nézem a mese filmeket.
- Akkor mindent értek. - motyogtam.
- Te szeretsz festeni?
- Inkább rajzolni. A festéshez béna vagyok.
- Ha rajzolni tudsz akkor bármire képes vagy csak bíz önmagadban.
- Na itt a hiba. Régóta ne bízom magamban és úgy érzem még egy ideig nem is fogok.
- Irina! Hát hogy-hogy itt vagy? - hallottam egy hangos még is lágy női hangot a hátam mögött.
- Igen gondoltam meglepem Bradet.
- Ez kedves tőled. Kérsz egy kis rántottát?
- Nem köszönöm. - ráztam meg a fejem.
- Én viszont kérek! - emelte fel Brad a kezét. - Gyere ülj le mellém. - hívott mire én engedelmeskedtem és leültem mellé. Kivettem a gyógyszeres üveget a pólóm alól és a telefonomat majd az üveget megint elkezdem forgatni a kezeim között.
- Az mi? - kérdezte és kivett a zacskóból egy szelet kenyeret.
- A gyógyszerem.
- Milyen gyógyszered?
- Az élet gyógyszerem.
- Bárcsak megtudnálak fejteni.
- Miért kéne engem megfejteni?
- Mert úgy beszélsz mint ha valami bölcset és okosat mondanál de mind eközben csak egy egyszerű mondat hagyja el a szádat.
- Ez az orvosság arra való, hogy ne fájjon ha érzem, hogy közel a vég. Bár szinte biztos vagyok abban, hogy érezni fogom.
- Ne legyél negatív! Élj a pillanatnak. Vedd be s élvezd.
- És ha már nem akarom élvezni?
- Te magad mondtad, hogy valóra akarod váltani az álmaidat velem. - mosolyodott el.
- Azt nem mondtam, hogy veled.
- De utaltál rá.
- Nem is!
- Mindegy ez most nem lényeges. Figyelj te egy kis különc vagy.
- Nem vagyok különc. Olyan vagyok mint a többi ember.
- Minden ember más.
- Na evvel a megállapításoddal le állnék vitatkozni.
- Had halljam!
- Minden ember ugyan olyan. Mindenki este lefekszik reggel felkel, délben eszik este vacsorázik reggel reggelizik, amikor alszik álmodik és van céljuk amit vagy elérnek vagy nem. Szóval mindenki ugyan olyan.
- Az utolsó előtti mondattal lebuktattad magad.
- Miért is?
- Mert azt mondtad idézem “ van céljuk amit vagy elérnek vagy nem” , na pont ettől különböznek az emberek egymástól! Valaki harcol értük valaki nem.
- Kiforgatod a szavaimat. - biggyesztettem le ajkaimat.
- Tessék. - tolta elém a vizes poharát. - Vedd be.
- Nem még nem. Majd ha értelmét látom az egésznek.
- Eddig bevetted nem?
- Igen.
- Akkor most hirtelen megvilágosodtál?
- Pontosan! - motyogtam mire elmosolyodott.
- Kérdezhetek valami? - tördeltem az ujjaimat.
- Természetesen.
- Van barátnőd?
- Igen.
- És milyen?
- Felfújható.
- Tessék? - néztem rá furán.
- Nyugi csak viccelek! Figyelj mi lenne ha ma csinálnánk olyat amitől megváltozik a véleményed és beveszed a gyógyszert?
- Mire gondolsz?
- Majd meglátod!

#2.Fedd fel a titkod...

Minden ember szíve rejt egy titkot. Lehet az nagy vagy apró. Az a baj hogy titkot űzni olyan, mint ha egy késsel játszanék. Ha megosztom, valakivel könnyen megsértheti magát, de ha magamba tartom, könnyedén belém szúródhat. Talán néha könnyebb áldozatokat hozni. De ezt nehéz elmondani egy olyan embernek, akit 5 perce, hogy ismersz. Egy idegennel. Mindeközben arra is gondolnom kell, hogy lehet ő lesz az utolsó olyan személy az életemben, akivel bármit megoszthatok. Mint mondtam a betegségem kialakulása után az összes fontos embert elveszítettem. Az ember azt hinné, hogy a barátaimban bízhat a legjobban. Tévedtem. Amikor

én kellettem mindig ott voltam nekik. Segítettem szerelmi ügyben, ha kellett korrepetáltam pedig volt jobb dolgom is. És ők akkor hagytak el mikor a legnagyobb szükségem volt rájuk. Én mindig mindenkit meghallgattam, de engem soha senki se hallgatott végig. Fontosabb volt bármi más, mint az én problémám. Csak azt nem tudom mivel érdemeltem ki ezt az egészet. Mindenkihez kedves voltam mindig, soha nem mondtam nemet nem voltam flegma se köcsög. És ez fáj. Talán jobban, mint a tudat, hogy meghalok.

    -         Brad? – fordultam felé.

    -         Igen. – nézett rám ijedten.

-           Tudom, hogy most bolondnak találsz és soha nem hittem volna, hogy valaha is megmutatom ezt valakinek, aki nem családtag, de úgy érzem, te leszel az első és az utolsó személy az életemben, akiben megbízhatok. – mondtam ki egy levegőre. – Tudom furcsa így 5 perc után, de nem várhatok. Sajnos az utolsó percekben vagy órákban lehetek bármelyik nap és még sok minden van, amit valóra szeretnék váltani.

-         Ez most nem teljesen értem. Irina kérlek, ne beszélj ilyen rejtelmesen.

-         Megígéred, hogy nem ijedsz meg?

-         Ígérem. – jött közelebb hozzám. Vettem egy mély levegőt és leszedtem magamról a sálat. Kicsit jobban megigazítottam a felsőmet, hogy jobban lássa a nyílásokat a vállamon. Túl sok mindent zúdítottam rá, de muszáj. Bízni akarok benne.  A teste megfeszült és mereven nézte a sebeket. Pár percig némán ültünk a padon és csak a szél süvítését, és a madarak édes csicsergését hallottuk.  A félelem még mindig bennem lapult. Mi van, ha megijed? Mi van, ha hülyének néz és elmenekül? Akkor sajnos fel kell adnom az álmaimat és vágyakkal kell meghalnom.

-         Félsz? – kérdeztem halkan szinte suttogva.

-         Szabad? – kérdezte. Nem is vette figyelembe az én kérdésemet. Furán ránéztem majd bólintottam. Lassan kezét a vállamhoz emelte majd puhán végig húzta sebeimen ujjait. Kicsit felszisszentem, mert szokatlan volt az érintése. – Ugye ezeket nem te csináltad? – kérdezte aggódva.

-         Bárcsak. – motyogtam. – Beteg vagyok.

-         Tessék?

-         Daganatos beteg.

-         Sajnálom.

-         Nem kell.

-         De miért sebes a vállad?

-         A kezelések miatt nagyon lefogytam és a bőröm elkezdett szakadni. Itt döntöttem el, hogy abba hagyom végleg. Több évig a fehér szobák és pirulák rabságában éltem. Most végre szabad lehetek. Úgy érzem magam, mint egy fiatal madárka ki fészkéből kimenekült a szabadba. Most hülyének nézel igaz?

-         Egy kicsit. – kacsintott. – Amúgy tényleg nagyon sajnálom.

-         Miért sajnálsz? Nem vagyok szegény se értelmetlen. Csupán beteg. Ebben semmi szégyen nincs.

-         Akkor nem sajnállak.

-         Nos, ezt még nem mondta senki nekem. De örülök, hogy visszaszívtad.

-         Fáj?

-         Mi?

-         Hát a betegség.

-         Ez inkább lelki fájdalommal jár, de például a vállaim nagyon fájtak mikor repedtek. Meg, ugye éreztem a csontjaimat. Na, az se volt valami kellemes. De most, hogy mindent abbahagytam inkább belül fáj. Na, jó ez butaság volt, mert a betegség is belül fáj. Neki ugorjak még egyszer? – kérdeztem zavarodottan, mert már én se igazán értettem miről beszélek.

-         Nem kell, értem én. Furán és kacifántosan fogalmazol.

-         Katicásan?

-         Mondom kacifántosan. – nevetett.

-         Szeretem, ha egy ember nevet. Nem akarsz nevetni még csak nekem?

-         Aranyos vagy. – mosolygott tovább. Szeretem látni az embereken, hogy boldogok. Olyankor erőt kapok, hogy igen is van miért élni. Még azért a röpke pár napért, hónapért.

-         Köszönöm.

-         És nem hiányoznak a barátaid?

-         Nincsenek barátaim.

-         Az meg, hogy lehet? Mindenkinek van legalább egy barátja.

-         A húgom beleszámít?

-         Nem.

-         Akkor nincs. Nem egy filmben élek ahol minden csodaszép, és az összes ember szeret mindenkit. Engem cserbenhagytak. Ennyi. Jobban szeretek egyedül lenni. Végig tudom gondolni, hogy mit szeretnék még a maradék időben végre hajtani. Számomra ez sokkal fontosabb. Nem megyünk sétálni? – kérdeztem majd vissza akartam tekerni a nyakamra a sálat, de egy kéz megállított.

-         Ne tekerd vissza!

-         Miért? – kérdeztem.

-         Mert ettől vagy különleges.

-         Sebek miatt nem leszek különleges. Ez butaság.

-         Hidd el az vagy. Egy hős! És ezt mindenkinek látnia kell. Ne rejtsd el holmi szövet alá. Ez az életedhez tartozik. Vállald büszkén. Tudom furcsa meg hülyeségnek hangzik, de hidd el ez így van. Harry Potter se mindig takargatja a sebeit.

-         De én nem vagyok Harry Potter. Én Irina vagyok. Nekem nincs varázsseprűm se baglyom se pálcám. Engem érdekel az emberek véleménye. Tudom milyen, ha kibeszélnek, tudom milyen, ha pletyka kering rólam. És nem akarom újra átérezni.

-         De titok se maradhatsz örökre.

-         Pedig azt tervezem. És eddig jól megy.

-         Én nem engedem! – mondta majd kikapta a kezemből a sálat és a kezére kötötte.

-         Kérlek, add vissza. – nyújtózkodtam ugyan is a magasba emelte a kezét és legalább 2 fejjel magasabb volt nálam. – Ugrálni nem fogok, ugye tudod? – ráztam a fejem.

-         Gondoltam. Na, gyere, majd ha bántanak, megvédlek.

-         Így görbülj meg? – mutattam a kisujjamat.

-         Így görbüljek meg. – emelte fel ő is a kisujját. Mosolyogva mellé álltam és elindultunk a parkban. Nem tudom mennyi időt tölthettünk ott, mert mire észbe kaptam minden korom sötét volt és hallani lehetett a tücskök éles ciripelését. Senkivel nem beszélgettem még ilyen komolyan, mint Bradel. Olyan érzésem van, mikor vele vagyok mintha már ezer éve ismernénk egymást pedig nem. Csak egy napja. Felszabadultan beszél érzéseiről és minden apró titkot elmond nekem. Bátor. Ha nem lennék, beteg semmit nem osztanék meg vele. Nem szeretek ismeretlenekkel megosztani eget rengető titkaimat.

-         Versenyzünk? – kérdezte és evvel megszakította a gondolat menetemet.

-         Hogyne? – mosolyogtam.

-         1,2…………..3! – kiabálta és elkezdtünk szaladni. A hajam lobogott és a nyakamat súrolta a kellemes esti levegő. A talpam erősen nekivágódott minden egyes lépésnél a talajnak és a szemem kicsit könnyezni kezdett az erős széltől. De nem érdekelt. Mert csodálatosan éreztem magam. Sajnos a betegségem miatt nem sportolhattam és ez hiányzott az életemből. Amint oda értem a kapunkhoz megálltam és láttam, ahogy Brad elsuhan mellettem. Nevetve néztem utána.

-         Ja, hogy te ott megálltál. – nevetett ő is mikor leesett neki, hogy már nem szaladok vele.

-         Nem mondtad hol a cél. – kuncogtam.

-         Te kis huncut.

-         Mellesleg itt lakom. – mutattam a házra.

-         És tényleg. Sikeresen beégettem magam. – söpört ki egy tincset a szeméből.

-         Semmi baj, szia. – intettem neki és bementem a házba. Talán ő lesz a kulcs a vágyaim zárjához? 

#1.Ismeretlen...

„Az élet túl hosszú otthon, de túl rövid ahhoz, hogy az ember otthonra leljen máshol.”

Majdnem mindegyik Hollywoodi film, költözéssel kezdődik. A főszereplő lány/fiú elmeséli milyen nagy teher omlott a vállára és, hogy mindenét elveszítette evvel a költözéssel. Legtöbbször a barátokat és a nagy „ő”-t szokták említeni. De persze ezek után minden úgy fog történni, ahogy azt ő akarja és a vége boldogan fog végződni, ahogy azt már megszokhattuk. Utálom az ilyen filmeket. Megmutatják, mi nem lehetsz, és mit nem kaphatsz meg és a valóságnak egy kis részletét se mutatják be. Hogy miért? Mert az emberek ezeket a

maszlagokat szeretik és mernek nagyokat álmodni. Manapság senki nem megy a moziba megnézni egy drámát vagy olyan jellegű filmet. Pedig sírni nem bűn. Emberi dolog. És néha jól is esik. Igaz, hogy álmodni is nagyon jó, de az nem a valóságot tükrözi, csupán az ember képzeletbeli paradicsomát. Az életem úgy folyt el, mint vízcsepp az autó ablakán. Némán. Mikor úgy döntöttem, hogy abba hagyom a kezeléseket New York-ba költöztünk. Nem kezdtem el az egyetem mivel az orvosok egy évet vagy pár hónapot jósoltak nekem így semmi értelme nem volt neki kezdeni egy 4 éves túrának. A költöztető kocsi csomagtartója dugig volt pakolva dobozokkal. Nekem keményen két dobozom volt. Egyikben a ruháim, cipőim és egyéb cuccok voltak a másikban pedig apró emlékek, plüssállatok. Megfogtam őket és elindultam velük a bejárati ajtó felé. A ház maga kék volt, amit egy kissé kopott fehér kerítés kerített el. A virágok csodaszép színekben pompáztak és maga a látvány gyönyörű volt. Mintha egy mesébe csöppentünk volna.

-         Irina hagyd, majd én hozom a dobozokat. – lépett mellém apa és ki akarta venni a kezemből a csomagjaimat csak, hogy nem engedtem.

-         Beteg vagyok nem mozgássérült. – morogtam majd kikerültem. Mióta kiderült, hogy beteg vagyok, úgy viselkednek velem, mint ha semmire nem lennék képes. Nem vagyok se fogyatékos se mozgássérült egyszerűen csak leukémiás, ami még egyelőre, nem mutatkozott meg a fizikai állapotomon. Tudom, hogy csak aggódnak értem és mindent megtesznek, hogy jól érezzem magam, de nem kell. 3 éven át ápoltak és vigyáztak rám. Most nekem kell talpra állni és élni ameddig el nem visz a betegség.

-         Figyelj, Irina tiéd lehet, a kertre néző szoba mivel hamarosan úgy se leszel. – mondta a húgom kedvesen mikor beléptem a bejárati ajtón. Tudom, hogy kicsi még nem tudja felfogni ezt az egészet de, kezd idegesíteni, hogy mindig a halálomra utaló mondatokkal bombáz. És csodálkoznak, ha kiborulok. Szó nélkül felmentem a lépcsőn és megkerestem a szobámat. Ledobtam a dobozokat az ajtó mellé és leültem az ágyra majd hátradőltem. Ismeretlen tárgyak, illatok, érzés. Minden olyan idegen. Vajon ha nem lennék beteg, akkor is elköltöztünk volna? Valószínűleg. Apukám mindig is be akarta járni a világot, hogy új ismereteket szerezzen a könyveihez és, hogy bővítse a szókincsét. Szerinte nem mindig a könyvekből lehet gyűjteni egyéb érdekes szavakat. És igaza van. Az ember olyan, mint egy könyv. Nem számít, ha a borítója szép színes és díszes, ha a belseje unalmas és szürke. Viszont lehet ez fordítva is! A borítója szürke és egyszerű, de a belseje tele van kalandokkal és izgalmakkal. Ezért is szokták mondani, hogy egy könyvet ne a külsejéről ítélj meg. Nos, ez ugyan úgy vonatkozik az emberekre is. Látszik, hogy hasonlítok apukámra. Ugyan úgy gondolkodunk. Néha félelmetes szokott lenni. Mindenben látjuk a rosszat is és a jót is. Tudjuk, hogy minden okkal történik, és semmi nem történik ok nélkül. Bár ez egy kicsit ijesztően hangzik. Kár, hogy nem feküdhetek itt az utolsó percekig. Mindent átgondolnék, amit eddig tettem, de soha nem akarnám újra átérezni.

-         És hogy szeretnéd berendezni? – hallottam meg egy lágy hangot a hátam mögött. Lassan felkeltem és megfordultam, majd mosolyogva anyukám szemébe néztem. Van egy olyan érzésem, hogy nem a halál fog fájni, hanem az, hogy anyukámnak fájdalmat okozok. Látni fogom riadt arcát és hallani fogom, ahogy reccsen egyet a szíve és lehullik az a darab, ami én voltam. Mindig azt súgta a fülembe kezelések előtt, hogy a szívében őriz és megvéd minden bajtól és, hogy büszke rám. Én is büszke leszek rá!

-         Csak apró emlékekkel. – válaszoltam.

-         Tökéletes. – mosolygott még mindig majd láttam, ahogy az arcán lefolyik egy könnycsepp és távozik. Vettem egy mély levegőt és a dobozokhoz vánszorogtam. Törökülésbe leültem eléjük majd egy jó erős rántással leszedtem a ragasztószalagot. Egyesével vettem ki a képeket, hogy mindegyik kalandot felidézzek. A kedvenc képeim mind a gyerekkoromat idézi fel. Abban az időben nem volt fontos, hogy milyen ruhában jártál vagy, hogy mekkora volt a testtömeged. Ha szomorú voltál mindig akadt egy két kis barát, akik mosolyt csaltak az arcodra és veled együtt indultak a hosszabbnál hosszabb kalandokra. És a legnagyobb problémád az volt, hogy nem tudod bekötni a cipőfűződ vagy bibis lett a térded. Mindegyik képre ragasztottam egy-egy cellux csíkot majd felkeltem a földről és az őszeset felragasztottam az ágyam fölé. Épp azon gondolkodtam, miket firkáljak majd a falra mikor anya kiabált nekem, hogy vendégeink vannak. Kicsit meglepődtem mivel senkit nem ismerünk. Zsebre vágtam a filctollat és lerobogtam a lépcsőn. Kíváncsian kukucskáltam a fal mögül. Egy barna hajú vékony nő ült az asztalunknál mellette pedig egy borzolt hajú látszólag velem egykorú fiú volt.

-         Irina gyere közelebb. – pillantott meg apa boldogan és a kezével elkezdett hadonászni amolyan „gyere ide” kézlendítéssel. Lassan kiléptem a védelmet nyújtó fal mögül és odacsoszogtam hozzájuk.

-         Szia. – köszönt halkan a fiú. Szeme gesztenyebarna volt és minden megmozdulásomat figyelte vele.

-         Örülök a találkozásnak Irina. – nyújtotta a kezét a nő mire én megráztam. – Mrs. Taylor vagyok, de nyugodtan szólíts Lucy-nak. – mosolygott mire én bólintottam.

-         Lehet, hogy illetlenség, de megkérdezhetem, hogy maguk kicsodák? – kérdeztem és közben idegesen ropogtattam az ujjaim.

-         Mi vagyunk a szomszédok. – mosolyodott el a srác. – Brad vagyok. – ráztam vele is kezet.

-         Értem. – mosolyodtam el én is.

-         Szép a mosolyod. – mondta mire az én szavam elállt. Soha senki nem mondta ezt nekem. Éreztem, ahogy a pír elönti az arcomat és a szívem hevesebben kezd verni. Fura egy érzés. Ilyet még nem éreztem soha.

-         Köszönöm. – dadogtam majd egy tincset kezdtem feltekerni az ujjamra.

-         Látom Brad kisfiamnak tetszel. – kacsintott Mrs. Taylor akarom mondani Lucy.

-         Mi lenne, ha megmutatnám neked a látványosságokat? – érdeklődött és úgy viselkedett mintha az anyja előző mondatát nem is hallotta volna. Nem válaszoltam csak bólintottam. Zavartnak érzem magam. Minden olyan hirtelen történik. Begomboltam a kardigánom és megigazítottam a sálamat. Csöndesen haladtunk egymás mellett.

-         Miért dicsérted meg a mosolyomat? – érdeklődtem. Nem hagy nyugodni.

-         Mivel gyönyörű. De ezt miért kérdezed?

-         Mert még soha senki se mondta nekem. – rántottam meg a vállam.

-         De biztos, hogy mondták már csak te nem emlékszel.

-         Hidd el te vagy az első. Amúgy nem is ismersz és már is ilyen szépeket mondasz nekem?

-         Brad vagyok. 18 éves. Egyetem fogok kezdeni jövő szeptembertől. Szeretem a sajtot és mosolyt csalni a lányok arcára. – nevetett. – Most te jössz.

-         Nem maradhatnék titok? – érdeklődtem.

-         Ezt most nem értem.

-         Titok szeretnék maradni. Nem akarok több embernek fájdalmat okozni. Ha te most megismersz és megfogsz, szeretni nagyon fog fájni.

-         Ne butáskodj! Talán újra elköltöztök?

-         Nem.

-         Oké. Akkor majd én magam ismerlek meg. Nem kell mondanod semmit. Majd én kiderítem. – kacsintott. – Szereted a parkokat.

-         Igen.

-         Akkor gyere utánam. – intett. Óriási fákkal körül vett területre kísért engem. Egy embert se láttam. A fű gyönyörű zöld volt és a levegő is friss. A padok nem voltak össze firkálva és nem volt teledobálva különféle hulladékkal. Minden tiszta volt.

-         Ez eszméletlen. – csúszott ki a számon ez az apró szó. Lassan körbe forogtam. Éreztem, ahogy a szellő simogatja az arcom és forog körülöttem a világ. Minden problémát elfelejtettem és csak én voltam.

-         Gyere, ülj le. – zavarta meg gondolat menetemet Brad.

-         Csodaszép ez a park.

-         Ugye? Este sokan szoktak idejárni. Egy pletyka szerint az erdőt megszállta a szerelem szelleme. Ha egy pár kijön, egy órára a parkba megszállja őket a szellem és másnap már egymás karjába fognak fonódni. - mosolyodott el és elrúgott egy kavicsot a tornacipőjével. – Amúgy nincs meleged sálban?

-         Nincs.

-         Akkor te egy angyal lehetsz vagy tündér. Én így megsülök ebben a kutya időben.

-         Hidd el én is szívesebben járnék sál nélkül.

-         Akkor vedd le.

-         Nem tehetem.

-         Miért?

-         Mert alatta van a titkom..

Prológus...

14 éves koromig az életem hibátlan volt. Örömmel jártam iskolába, mindig mosolyogtam, minden egyes meglepetésnek örültem, és barátaim is voltak.  Boldog voltam. De az egyik nap beteg lettem. Mindenki azt hitte egy ártalmatlan kis influenza, ami pikk pakk elmúlik, és csak vitamint kell szednem, hogy meggyógyuljak. Dobozszámra fogyasztottam a különféle pirulákat, de nem múlt el. Furcsa módon fogytam vagy 10 kilót és a csontjaim is fájni kezdtek. Anyukámnak kezdett gyanús lenni az állapotom ezért elvitt az orvoshoz pont a szülinapom előtt. Egy negyed órás vizsgálat után a házi orvosom beküldött a helyi kórházba kivizsgálásra. Már akkor éreztem, hogy nagy a baj. Vizsgálat után bevittek a 209.-es terembe. Megrémített a

helyzet mivel soha nem voltam kórházba. A várakozás percei óráknak tűntek és az órák napoknak. Idegesen gyűrögettem a paplant és csak imádkozni tudtam. A szívem hevesen vert és a végtagjaim még gyengébbek lettek. Anyukám az ágyam mellett ült és mindent megtett csak, hogy egy picit elterelje a figyelmemet, de nem sikerült neki. Másnap az orvos meghozta az eredményeket. Anya kérte, hogy ne mutassa meg, mert nem akarja elrontani a szülinapomat de már úgy is mindegy volt. Vettem egy mély levegőt és becsukott szemekkel vártam az információkat. Mint egy kés úgy hasított belém a doktor minden egyes mondata és mire észbe kaptam az arcom a könnytől volt nedves. Leukémiát diagnosztizáltak. Anya a szó hallatán zokogni kezdet. Szorosan megfogtam a kezét és együtt sírtunk tovább. Az orvos szerint most, hogy megvannak, a leletek el kell kezdeni a kezelést amely, tabletta formájába szedhető és infúzióban vagy injekcióban adott gyógyszerekből - kemoterápiából - áll. Anya csak bólintott egyet és megköszönte az orvos segítségét. Remegő kézzel néztem a másolt lapokat, de semmi értelme nem volt ugyan is a könnytől homályosan láttam. A düh és a félelem annyira átjárta a testem, hogy legszívesebben üvöltöttem, és toporzékoltam volna, de sajnos a hiszti nem gyógyír a problémámra. Életem egyik legrosszabb szülinapját éltem át. Jól mondták a felnőttek. 15 éves korodban minden megváltozik. Nos, nekem fenekestül felfordult. A sulit abba kellett hagynom a terápiák miatt ezért magán tanuló lettem. A hajam hullani kezdett és a táplálkozási szokásaim is megváltoztak. 3 évig kínlódtam, hogy életben maradjak. A hozzá állásom is más lett a különféle dolgokhoz és gorombább lettem a szüleimmel. Hogy miért? Erre egyszerű a válasz. Úgy viselkedtek velem, mint ha már nem lennék. A húgom egyfolytában a szobája bővítésével jött, apám könyvet akart írni az életemről és anyám úgy beszélt velem, mint aki holnap már a sír alatt lenne. A 18. szülinapomra viszont úgy döntöttem abbahagyom a terápiákat. Mindenki ellenezte, de engem nem érdekelt. Csak párhónapot jósoltak nekem, de nem érdekelt. Élni akartam. Kipróbálni azt, amit eddig nem tudtam. Az én életem azt csinálok vele, amit akarok. Nem befolyásolhatnak. Ha én el akarom dobni, akkor, eldobom. Meg állt a föld és én csak a közepén álltam. A semmi közepén…